Zsuzsi egy átlagos Anyuka!
Nemrégiben ment férjhez és még mindig könnybe lábad szeme, mikor az esküvőjére gondol vissza. Mindenki csak őt ünnepelte, csak vele akart táncolni és milyen rengetegszer ütögették a poharakat, tányérokat késsel, villával. Az, ahogy kiabálták, hogy CSÓKOT, CSÓKOT, CSÓKOT…, még mindig itt cseng a fülében.
A vendégek alig akartak hazamenni, olyan jól érezték magukat. Szenzációs hangulat volt, pedig nem is voltak olyan sokan.
Az ajándékokat, - mármint azokat, amiket nem kaptak meg előre és nem borítékban bújt meg- egy külön szobában tárolták, hogy ne legyen útban, de a kíváncsi szemek örvendezhessenek.
„Mi majd megnézzük nászút után” mondta párjának.
„Érdekes! Milyen igazuk van azoknak, akik azt mondják, nagyon rövid egy nászút, pedig az a legjobb az egészben,” morfondírozott magában, miközben nagy izgalommal bontogatta a csomagokat, vasárnap délután nászút után.
Nagy meglepetést nem okozott, mivel általában sejtetni engedték már az esküvő előtt, mire van még szükségük az önálló élet megkezdéséhez. De mégis izgalmas a csomagbontás, jó hallani a papírok zizegését és hopp egyszer csak elővillan maga az ajándék.
Egymásra mosolyogtak, Zsuzsinak kivillantak szép fehér fogai, Jani átölelte és gyengéden megcsókolta. Bárcsak még mindig a nászúton lennénk, sóhajtottak.
Ez volt az utolsó csomag, csináljunk rendet, - indítványozta Jani, és ezzel felpattant, majd a papírokat a szemetesbe gyömöszölte.
Összepakolom a munkásruhát holnapra, - mondta lehajtott fejjel, szomorúan Zsuzsi, mert tudta ezzel végérvényesen elmúlt az ünnep, jönnek a szürke munkás hétköznapok.
Jani forgácsolóként dolgozott egy nagy gyárban és mivel – sokba került az esküvő – kell a pénz, elvállalta a túlórát.
El kell indulnom már fél ötkor, nem késhetek, hatkor indítani kell a gépet, - kiabálta a fürdőszobából ifjú feleségének.
Tudom! Már fél négyre beállítottam az ébresztést, - elég lesz?
Elég, ha mindent elpakolok még ma, csak a kávét, meg a szendvicset kell reggel elkészíteni.
Eltelt néhány hét, néhány hónap, egyik nap ment a másik után, csak hétvégén lehetett pihenni egy keveset, de akkor meg várta őket a házi munka, mert hát rendnek kellett ott is lenni. Kevés idő jutott egymásra, de azt próbálták nagy szeretetben eltölteni.
Ahogy múlt az idő, egy nap Zsuzsi nagy izgalommal várta haza párját.
* De jó, hogy megjöttél, már nagyon vártalak.
* Siettem! Fél nyolc van, máskor is ilyenkor szoktam hazaérni.
* Tudom, tudom, de most különösen vártalak, mert nagyszerű hírem van. Ülj le! Kisbabánk lesz.
* Hát ez fantasztikus! Kiáltott fel Jani és azonmód felkapta az ölébe élete szerelmét és forgott vele, csókolgatta örömében.
* Tegyél le! Leejtesz Te bolond, kacagott Zsuzsi.
A megterített asztalon, a hatalmas gyertyákat meggyújtotta Zsuzsi, lekapcsolta a lámpát és feltálalta párja kedvenc ételét.
*
Hú, de romantikus, lelkendezett Jani! A munkahelyeden tudják már?
*
Még nem. Én is csak ma váltam bizonyossá, a doktornál
*
Hogy mondod meg?
*
Megmondom a főnökömnek, hozzon az üzletbe, a divatos holmik mellé kismama ruhát is. Biztos akad rá vevő. Ha nem kell senkinek, majd én megveszem féláron. Lehet, hogy nem is fog annyira bosszankodni.
Zsuzsi munkahelye az egyik bevásárló központ divatáru üzletében található és másnap ide ment dolgozni. Nagyon izgult. Azon tűnődött, mit szól a főnöke? Bement hozzá, és utólag megnyugodott. Nem is volt olyan vészes, - újságolta a kolléganőknek.
Azonban az a néhány mondat, amit a főnökétől hallott, nem hagyta nyugodni egész nap. Normális esetben minden idegszálával a vevőkre szokott koncentrálni, de ma valahogy állandóan elkalandoztak a gondolatai. Nagyon várta, hogy este kilenc legyen, amikor bezárnak, hogy a rendrakás után haza mehessen Jánossal megbeszélni, amit a főnökétől hallott.
Már majdnem tizenegy óra volt, mikor hazaért. János olyan szépen aludt, hogy nem volt szíve felkelteni, így aztán nem beszéltek meg semmit. Másnap se hagyta nyugodni a tegnapi gondolat és az aggodalma csak növekedett, mikor este János azzal állított be, hogy nem túlórázhat holnaptól, mert nincs elég munka. Kiszállították az elkészült termékeket és nincs új rendelés.
*
Miből fogunk megélni, ha meglesz a pici? – kérdezte Zsuzsi.
*
Hogy-hogy miből? Te kapod a gyes-t, én meg dolgozom
*
Most mondtad, nincs elég munka!
*
Ej, nem lesz ez mindig így, - nyugtatgatta fiatal feleségét, sőt most már a fiatal anyukát, - János.
*
A főnököm is azt mondta „a legjobbkor hoztátok ti is össze azt a gyereket, itt a válság, leépítések lesznek. Miből lesz pénzetek?” Minimál béren vagyunk bejelentve, és a túlórákkal együtt se sok a fizetésünk, így sem tudunk megtakarítani! Mi lesz velünk? Szüleink nem tudnak segíteni, illetve csak nagyon keveset. Nem lesz elég a pénzünk még az albérletre sem. Miből élünk meg, miből lesz egyszer új lakásunk?
*
Nyugodj meg én már gondoltam erre és tudom a megoldást. – Mondta János.
Ön is tudja a megoldást? Mi tudjuk! De mit tenne Ön, ebben a helyzetben?
Folytassa a történetet, a legjobbat megjutalmazzuk.
December végéig versenyt hirdetek, írjanak történeteket és amit, az olvasók a legjobbnak ítélnek, azt értékes jutalommal díjazzuk…